Amikor elkezdtem bejegyzéseket írni a blogra arra gondoltam, hogy csak olyan gondolatokat szeretnék megosztani ami elgondolkodtatja az embereket a saját életükről és talán egyfajta megoldást is kínál az aktuális témáról. Most azonban azt hiszem megosztok egy gondolatmenetet aminek még nem látom a megoldását én magam sem.

Kilépve a középsuliból és jobban belelátva más emberek életébe (munkatársak, párod, barátaid családi életébe) - ezután az ember akaratlanul is elgondolkozik azon, hogy Ő hogyan lett felnevelve. 

Az ember gyerekkorában hősként tekint a szüleire, ők azok akik minden rosszat elűznek az életből, akikhez mindig lehet fordulni és akiknek mindig van válasza. Amikor felnő az ember akkor viszont rájön, hogy a szülők nem valami népszerű mese főszereplői, hanem húsvér emberek akik igen is hibáztak az életükben nem is egyszer. És csalódást fognak okozni! Előbb-utóbb csalódást fognak okozni, és te pedig szótlanul fogsz ott állni és nyitod a szád, de nem jön ki semmi. 

Hogyan lehet egyáltalán hatékonyan kommunikálni velük? Annyiszor látom, hogy nem tudják megbeszélni az emberek életüknek fontos gócpontait a szüleikkel, mert nem találják meg a közös hangot hozzá. Én is ilyen helyzetben vagyok.

Amikor nekitámadnék előtörnek az emlékek arról, hogy mennyire nehéz volt felnevelnie és mennyi akadályt küzdött le azért, hogy én éljek, a másik pillanatban pedig rámesik a terhe a hibáinak és rászáll a vállamra a csalódás és fájdalom amit okozott. Én abban hiszek, hogy a változni nagyon kevesen tudnak és nagyon kevés dologban. De kész vagyok-e elfogadni, hogy a szüleim nem fognak már változni a hozzáállásukban, viselkedésükben, személyiségükben? Ohh nem, egyáltalán nem.

Nem tudom, hogy valaha bele tudok-e nyugodni a sebekbe amiket okoztak. Bele lehet egyáltalán valaha? 

Vajon 30 év múlva az én gyermekem is ezen fog gondolkodni vagy meg fogom tudom állni, hogy ugyanazokat a hibákat elkövessem?